Nyomtatás

Üdvözöljük az egészségügyi ágazatban foglalkoztatottak bérfejlesztéséről, valamint az ehhez kapcsolódódó támogatás igénybevételének részletes szabályairól szóló Korm. rendeletet

Írta: Szerkesztőség 2016. augusztus 23. kedd, 17:40.

A Kormány 238/2016. (VIII. 16.) Korm. rendelete az egészségügyi ágazatban foglalkoztatottak bérfejlesztéséről, valamint az ahhoz kapcsolódó támogatás igénybevételének részletes szabályairól a csatolmányban olvasható.

Hozzászólás (0) Találatok: 5
Nyomtatás

"...És folytatjuk." a sztrájktárgyalást az egészségügyben

Írta: Szerkesztőség 2016. augusztus 17. szerda, 08:48.

Köszönjük dr.. Éger Istvánnak a vele készült interjút: "Amíg a húr feszül, de nem pattan" és a stratégiai partnerséget!

 

Elégedett, ám nem dől hátra, az orvosok érdekében folytatja a bértárgyalásokat a köztestület elnöke. A bértárgyalás eredményei mellett Éger Istvánnal beszélgettünk a háziorvosok helyzetéről, a fekvőbeteg-ellátás átalakításáról, értésről és értetlenségről, érzékenységről és vakfoltról, asztalról és utcáról. Egyszóval: elemeztük az utóbbi időszak legfontosabb történéseit.

– Akár történelminek is nevezhető az eredmény, amelyet a bértárgyalások során elértek. Taktikát változtattak, vagy a kormány fáradt bele az egyeztetésekbe?

– Igazából egyetlen lényeges eszközünk volt: a konzekvens magatartás, ami a kormányt is rádöbbentette, hogy óriási a baj, komolyan kell venni bennünket, mert lépéskényszer van. Megjegyzem, a kormány dicséretére legyen mondva, hogy az utolsó pillanatig komolyan vett bennünket, így mindenki mindvégig a tárgyalóasztal mellett maradt. Időtlen idők óta nem volt példa rá, hogy a bértárgyalások az őket megillető hangsúlyt kapjanak. Ezt most nemcsak eredménynek, hanem áttörésnek is nevezem, ami a jövőbeni stratégiánk szempontjából nagyon fontos muníció nekünk.

– Úgy beszél, mintha simán ment volna minden, de azért ez nem lenne életszerű…

– Tény, hogy nem volt könnyű menetelésünk, hiszen más érdekek vezérelnek bennünket, mint a kormányzatot. Mindenesetre tény, hogy április elejétől fogva meglehetősen méltatlan ajánlatokat kaptunk, amelyekről szerintem ők is tudhatták, hogy nem fogadjuk el, mert nem tehetjük. Két hétig feszült csönd volt közöttünk, s valóban, mintha a kivárás lett volna a tét, hogy beadjuk-e a derekunkat. Persze pontosan értettük az ő álláspontjukat is, ám tisztában voltunk a probléma nagyságával, tudtuk, hogy most nagyot kell lépni, ezért nemet mondtunk minden elfogadhatatlan ajánlatra. Azon a bizonyos napon, este kilenckor végül tettek egy újabb ajánlatot. Éreztük, ezt most el kell fogadni, hogy a húr el ne szakadjon. Teátrális pillanat volt, hiszen akkor már heteket vártak ránk, a szakdolgozókkal ugyanis már megvolt elvben az egyetértés. Hátradőltünk, s én rezzenéstelen arccal közöltem: elfogadjuk. Megállt a levegő. Ki kell emelnem, hogy az MSZ EDDSZ elnöke, Cser Ágnes, mint főtárgyaló mindvégig rendkívül korrekt volt, fellépett az orvoskar érdekében is, és addig nem írt alá semmit, amíg mi is igent nem mondtunk.

Ehhez az eredményhez mennyit tett hozzá az a tény, hogy a MOK alapító tagként és rendszeres szereplőként részt vesz a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal (NEK) munkájában?

– Nagyon sokat jelent a NEK évek alatt felhalmozott tapasztalata, hivatkoztunk is rá mindig. A NEK-ben nem csupán szakmai vita folyik, hanem egyfajta erős összetartás is kialakult a résztvevők között.

– Egyesek mégsem elégedettek a bérmegállapodással.

Az öncélú, politikai motiváltságú karrierszónokok nekem ne kiabáljanak be az utcáról. Magam is eleget voltam az utcán, ha kellett, álltam pódiumon, beszéltem az emberekhez, annak idején tele volt az Alkotmány utca, nemcsak a Kossuth tér. Tudom, mikor kell kimenni az utcára. Most nem annak van rendelt ideje, s ezt bizonyítottuk is. Amíg asztal mellett lehet eredményt elérni, addig ott kell ülni, bármilyen fárasztó.

– A bérmegállapodáson kívül stratégiai megállapodás is születetőben van a kormány és a közhatalmi feladatokat is ellátó kamara között, a kormány megbízatásának lejártáig. Mi ennek az előzménye és a tartalma?

– A partnerség szintén lényeges, mert arról szól, hogy a köztestület és a kormány szorosan együttműködik az orvosok, egészségügyi szakdolgozók képzésével, továbbképzésével kapcsolatos jogszabályok, valamint az egészségügyi ágazati humánerőforrás helyzetét érintő jogszabályokelőkészítésében, módosításában, felülvizsgálatában.A stratégiai megállapodás, mint jogi fogalom, évek óta létezik, a kormány számos ilyet kötött már például különböző cégekkel, s az illetékes tárcák is életre hívnak ilyen partneri együttműködéseket. A MOK a Magyar Szakmai Kamarák Szövetsége révén került most szóba. Az ernyőszervezet soros elnöki tisztét jelenleg én töltöm be, s már évek óta volt igényünk arra, hogy ez a hatalmas szellemi entitás, valamint a mögöttes munkavállalói kör és azok családtagjai, a minimum félmilliós réteg, a közös kamarai érdekeket bizonyos esetekben együttesen jeleníthesse meg, függetlenül attól, hogy kit, hol, mikor szorongat a saját tárcája. A szervezet már az előző Orbán-kormány idején többször próbálkozott a stratégiai egyezmény megkötésével, ami a teljes kamaraságot nominálná. Ezek a próbálkozások azonban nem vezettek sikerre. Tavaly év végén én sem tudtam sok mindent tenni, mert nem volt sem időm, sem kapacitásom hozzá, de az egyik gyűlésen ismét előkerült a téma. Ekkor megígértem, hogy ismét nekifutok.

– Nehézkesen indult a történet, aztán viszonylag gyorsan sikerült tető alá hozni a megállapodást. Mi gyorsította fel az eseményeket?

– Nem tudom pontosan, de tény, hogy január elején felkerestük Rétvári Bence államtitkárt, aki segített, s még aznap este hívtak a kancelláriából. Közölték, hogy ki-ki kössön inkább a saját tárcájával partneri megállapodást. Mi továbbra is szorgalmazzuk a generális szerződést, végül oda jutottunk, hogy a kancellária kiadta az utasítást a tárcáknak, s február elején az EMMI már fel is vette a kapcsolatot az egészségügyben működő három kamarával. Amikor megkaptuk a törvényi szabályozásnak megfelelő szerződésformulát, a MOK elnöksége jobbnak látta, ha újratárgyaljuk a szöveget, mert szűkebb az értelmezési tartománya, mint a kamarák jogosítványait garantáló törvényé. Ráadásul akkoriban még bőven folytak a bértárgyalások, úgyhogy jegeltük egy kicsit az ügyet, én pedig személyes konzultációt kértem. Erre azonban különböző okok miatt nem került sor, és a dolog elült. Pár héttel ezelőtt viszont megszólítottak bennünket: mire jutottunk a szerződés tervezetével? Akkor megint bevittem az elnökség elé, és mivel közben megszületett a bérmegállapodás, ami bizonyos tekintetben megváltoztatta a viszonyokat, ezért pozitív választ adtunk. A tárca által megküldött újabb szövegváltozatot – kisebb kiegészítésekkel – az elnökség elfogadhatónak tartja.

– Vagyis ezt a folyamatot is ön generálta azzal, hogy az MKSZK nevében fellépett.

– Van továbbá másik oldala is a dolognak, ami tisztázásra szorul. A miniszterelnök 2014-ben határozottan kijelentette, hogy a MOK-ra tanácsadó testületeként szeretne tekinteni, ennek ellenére bizonyos dokumentumokat kérésre sem kaptunk-kapunk meg tárcától. Ha pl. a kórházszövetséget meghívják, akkor mi még inkább igényeljük részvételünket mindazokon a tárgyalásokon, ahol az ellátásról, a humán erőről esik szó, hiszen ezek a kérdések kétségtelenül a kamrára tartoznak. Ez tehát a másik vetülete a kérdésnek, amit majd megerősít ez a dokumentum.

– Ha a többi kamarával is megköttetik a szerződés, és nyilván specifikált tartalommal, akkor azt hogyan lesz képes egyben kezelni az ernyőszervezet?

– Nem kell egyben kezelnie, mert a fő célt, magát a kamaraiságot ez nem érinti. Sőt elnökként úgy látom, ha a tagok többségének van ilyen stratégiai megállapodása, az valahol őket egyenként is nominálja a helyzetükben. Sajnos vannak olyan kamarák, amelyek jelenleg sokkal nagyobb presszió alatt állnak, mint mi, és mi pontosan tudjuk, mit jelent a nyomás, mert kijutott belőle bőven. Elég sok a probléma több területen is.

– Térjünk át egy újabb, szintén friss témára, a budapesti szakellátással kapcsolatos kormányhatározatra. Az írás egy dolog, de érzékelhetően cseppfolyós a helyzet, hogy miként alakul át a struktúra, amelynek kétségkívül sarkalatos eleme a sürgősségi ellátás. Az orvosi kamara, mint tanácsadó testület, szót kap ebben?

– Csak annyira tudunk beleszólni, amennyiben a MOK egyrészt aktivizálja magát bizonyos dolgokban, hiszen olykor kéretlenül is hallatjuk a hangunkat, másrészt amennyiben meghívnak bennünket az egyeztetésekre. Nemrég meghívottként ott voltunk azon a tájékoztatón, ahol Cserháti Péter miniszteri biztos elemezte a határozatot. Nekem továbbra is az a véleményem, hogy miközben szigetszerű, nagyon drága és látványos, életben tartó ügyekben lépnek, aközben Magyarországnak nincsen deklarált, egységes alapelveken és célokon nyugvó egészségpolitikája. Márpedig arra kéne felfűzni mindent, utána jöhet a sürgősség és minden egyéb. Kellene egy konzekvens egészségpolitikai döntés, és azt alapelvek és célok mentén végrehajtani. Ez nem látványos, csak hosszabb idő alatt, ám annál látványosabb eredményeket produkálni képes folyamat, ami a nemzet jövője, az itt élő honfitársaink élete, gyerekeink, unokáink sorsa szempontjából nélkülözhetetlenül fontos. Budapest e folyamatban nem kitérő, régóta nyilvánvaló az a fajta rettenet, ami Budapesten folyik. Példaként kérdezem: hogyan lehet bevinni egy sztrókgyanús beteget olyan intézménybe területi alapon, ahol nincs meg százszázalékosan a képalkotás lehetősége?

– Konkrét esetre gondol?

– Nem. Amióta az eszemet tudom, ez gond. Amíg mentőmotoroztam, hallottam a budapesti mentőrádiót, és jól ismerem a helyzetet. A mentő jórészt azzal van elfoglalva, hogy a félhalott beteget viszi az egyik kórházból a másikba CT-re, meg MR-re, és utána visszaviszi az anyaintézménybe, ahová a szerencsétlen területileg tartozik. Márpedig az a kórház, ahol ilyen lehetőség nincs, az a ma Európájában nem alkalmas az akut betegek ellátására, sem Budapesten, sem Simagöröngyösön. Azt be kell zárni, vagy meg kell vonni tőle az akut ellátás jogát.

– Most a kórház fogalmát feszegetjük.

– Rendben, de a véleményem változatlan. Ahol a beérkezéstől számított 30 percen belül nem lehet ilyen szükség szerinti képalkotást végezni, oda nem szabad bevinni a beteget. Ellenkező esetben tovább traumatizáljuk őt az ide-oda szállítgatással. Egy sztrókos vagy agyvérzett beteget, akit nota bene nemegyszer már lélegeztetni kell, mert eszméletlen, meg intubált, vétek a budapesti kánikulai csúcsforgalomban keresztülhurcibálni közúton A-ból B-be és B-ből A-ba, kivenni és betenni az autóba, rázatni az úton, lekötve a magas szintű mentőkapacitást. Ez bornírtság, botrány. Ezért aki a jobbítás érdekében tenni akar, azt én támogatom.

– Ezzel szorosan összefügg a finanszírozáspolitika is. Most háttérintézmények szűnnek meg, olvadnak be. Mintha nem lennének összhangban az egyes területek.

– Az egész finanszírozás abszolúte a levegőben lóg. Kiölik azt a háttérintézményt (OEP), melynek hivatása volna tervezni, kalkulálni, modellezni, véleményezni, kiölik az ellenőrzést is (OTH), tehát ismét mondom, nincs egészségpolitika, nincs háttérintézmény-rendszer, amely azt tervezni, felügyelni, szakérteni tudná. Helyette a Jóisten tudja, milyen helyeken és meggondolásokból születnek döntések, amelyek felkeltik ugyan a közérdeklődést, de hatásukat nem lehet mérni, szakmaiatlanságuk pedig felmérhetetlenül káros lehet.

– A jövő évre 40 milliárd forint többletforrást szánnak struktúrafejlesztésre a fővárosban. Mire elég ez a pénz?

– Van egy tulajdonképpen semmitmondó határozat, s miközben sok tízmilliárd van előirányozva bizonyos dolgokra, az anyánkat majdnem a koporsójával vittük az Ecserire az utolsó 3 milliárd forintért, egymás fejét verve az államtitkárokkal a bértárgyalások során. Kis túlzással mondom, vajúdtak a hegyek és egereket szültek. Itt meg odalöknek 40 milliárd forintot. Mire? Abban még egy tervrajzvonás sincs. Felelős ez, felelős az, határidők, 40 milliárd forint. Az egész komplett bérmegállapodás alig több mint a duplája ennek, több évre előre. A pénzből már föl lehetne építeni egy fél kórházat. Mit vacakolunk?

– Szükség van egyáltalán egy új kórházra?

– Igen. Tíz éve mondjuk, hogy kell egy vadonatúj, 21. századi, korszerűen megépített, épületgépészeti, energetikai tekintetben a lehető legmodernebb, kiváló infrastruktúrájú, centralizált, jól működő kórház. Hogy ezt miként lehet megcsinálni a mai magyar viszonyok között, más kérdés, arra nézve nekem is van ezer aggodalmam, de szükség van új kórházra. A gyógyításra alkalmatlan épületeket pedig, akármennyire is fáj, ki kell üríteni. És persze a területüket tisztességesen értékesítve, az abból befolyó összeget maradéktalanul az új infrastruktúrába kellene visszaforgatni.

– De akkor felmerül a lakosság közeli ellátás problémája.

– Nem az számít, hogy a hozzátartozó mennyi ideig utazik a kórházig látogatóba, vagy hogy a betegnek, ha fáj valamije, és még fel tud szállni a tömegközlekedésre, 20 perccel tovább kell utaznia a villamossal. Azzal törődjön, hogy hogyan, milyen körülmények között tudják meggyógyítani, megmenteni. Csak az számít. Az a felháborító, hogy most, amikor megy a hörgés, mert Észak-Budáról nem esik sok szó, akkor azt mondják, jó, akkor Észak-Budán is legyen nevesítve a centrum. Úgy tesz mindenki, mintha nem is született volna kormányhatározat, vágybeszédek hangzanak el nyomásra. Ki kellett volna mondani, hogy egyet építünk az Etelén, egyet Észak-Budán. Ezek agglomerációs kérdések. Nagyon jól tudjuk, hogy Piliscsabától Tökölig mindenki Budapestre jön be. Lehet önkormányzatiságot játszani, hogy az agglomeráció már a közigazgatási határon túl van, másik megye, de jól tudjuk, mekkora a Budapest peremén lévő kórházak ellátási területe. Budapest – többek között a progresszivitási szempontok miatt legalább 3 millió embert kell, hogy ellásson. Bécs mintájára az akut nagy ellátásokat négy centrumba szervezve jól meg lehet csinálni, de hiányzik az archimédészi pont.

– Mi a probléma gyökere?

– A háttérben mozog a pénz, s tételezzük fel a legjobbat, hogy követi a beteget, ezt mondják legalábbis. De kancellár ide, főigazgató oda, ha a működtetésre nincs elegendő pénz, márpedig nincs, akkor miről beszélgetünk? Ha a fejlesztéssel, átszervezéssel párhuzamosan nem érik el azt, hogy egyébként a kórházi ellátás működtetésére a kórházi költségeket reálisan akceptáló mértékben fordítsanak költségvetési forrást, évente odategyék azt a hiányzó 200 milliárd forintot, ami a GDP-arányos a visegrádi négyekkel, akkor ezzel fogják halálra ítélni az egyébként jó kezdeményezést. Mert minden mögött ott lesz a hiány pénzben, emberben. Megépítettük, de nem tudjuk bekapcsolni a klímát, mert magas lesz a villanyszámla, és így tovább. Ha a politika nem fogja fel, hogy e mellé a jó terv mellé oda kell tenni a döntést Magyarország gazdasági helyzetére is figyelemmel, ha nem döntik el, hogy három éven belül – előre kiszámíthatóan – helyére teszik a HBCs-t és a finanszírozást, ráadásul az alapellátás finanszírozásáért is folyamatosan küzdenie kell a kamarának, akkor nem tudom, mi lesz.

– Mi az alapellátás alapvető baja?

– Nem a létszámra érdemes fókuszálni, hanem, bár fájdalmasan sok a 300 hiányzó háziorvos. Az üres praxisoknak egy része már be sem tölthető, mert olyan régen áll üresen. Széthordták a kártyákat, ami jó volt belőle, azt elvitték, aztán mindenféle alkut kötöttek a helyettesítésre, mert a háziorvos még mindig rá van utalva, hogy máshonnan egészítse ki a praxispénzét. Az a 2000 praxis az igazi gond, amelyik csak azért van betöltve, mert az orvos nem tud kiszállni belőle, mert nincs senki, aki átvenné és tovább vinné. Onnan egyszerűen kihalnak a doktorok.

– Miért nem vonzó a praxis?

– A háziorvoslás gazdasági szempontból nem más, mint egzisztenciavállalkozás. Kulcsa az eltartóképesség. Egyszerű matematika ez. Ha a szaldó negatív, vagy nulla, akkor nyilván nem megy bele senki, vagy csak akkor, ha nincs más lehetősége. Ezért verem az asztalt minden évben, hogy adják oda a 10 milliárd forintot az alapellátásnak. Tudom, mennyi a rárakodó közteher, a rezsi, mennyit tudok kivenni belőle, vagyis hogyan tudok megélni. Ha nem tud legálisan kivenni annyit, amennyit a középkorú kórházi kolléga most a béremelés után fog kapni havonta garantáltan, bruttó 5-600 ezer forintot, s ebből már emberibb módon tud élni, legalábbis az összeg összemérhető egy kezdő bíró fizetésével… nos, ha ennyit nem lehet kivenni a praxisból, akkor nem megy oda senki. Pedig egyébként a háziorvoslás csodálatos dolog, az ember a maga ura, nagy a módszertani szabadsága, érdekes, változatos a feladat. De még nem tartja el magát. Most is küzdeni kellett a 10 milliárdért. És a jövő évre is, hisz láthatóan megint alultervezett a kassza.

– A szakellátásban megszületett a siker, az alapellátásért pedig, mint mondja, folyamatosan küzdenie kell. Miért? A betegellátás pedig valahol egy és oszthatatlan.

– Nem fogják fel, valami miatt nem akarják megérteni, hogy a betegellátás egy és oszthatatlan, csak több szintje van. Ezt már korábban is magyaráztam a kormányzatnak, amikor a tavalyi költségvetési tárgyalás előtt a népegészségügyi célokat helyesen hangoztatva meg akarták erősíteni az alapellátást, de akkor meg a fekvőbeteg-ellátást hagyták figyelmen kívül. Mondtam, így nem lesz jó, a háziorvosnak nem lesz kihez beutalnia a betegét. Állandó libikóka megy a politikában.

– Eljöhet az a pillanat, amikor feláll a tárgyalóasztaltól, s keményebb eszközt vesz igénybe?

Nincs keményebb eszköz a látótérben. Most ráadásul van is miről tárgyalni, komolyan vesznek bennünket, meghallgatnak, leülnek velünk beszélni. Évtizedre szóló eredményt értünk el úgy, hogy közben még az arcunkat is meg tudtuk őrizni. És folytatjuk. Folytatnunk kell!

Forrás: Orvosok Lapja

Hozzászólás (0) Találatok: 28
Nyomtatás

Csak ismétlésként

Írta: Szerkesztőség 2016. július 29. péntek, 15:32.

A kormányzattal folytatott sztrájktárgyalás eredményeként létrejött a bérmegállapodás, melynek alapján 2016. szeptember 1-től indul a bérfejlesztés. Erről olvashatnak dr. Ónodi-Szűcs Zoltán államtitkár úr leveléből.

Még hátra van az alapellátás néhány foglalkozási csoportja, így pl.  a védőnők, illetve a gazdasági, műszaki területen fogallkoztatottak, ahol folyik az ÁEEK által rendelkezésünkre bocsátott foglalkozási csoportok összesítésének helyi szintű egyeztetése.

A levélre kattintva olvasható dr. Ónodi-Szűcs Zoltán államtitkár úr tájékoztatója a bérfejlesztésről:

levél
Hozzászólás (0) Találatok: 202
Nyomtatás

Ónodi-Szűcs Zoltán államtitkár: Amikor építünk és osztogatunk, azt mondják, fosztogatunk

Írta: Szerkesztőség 2016. július 14. csütörtök, 09:29.

 

A kancelláriával egy olyan keretrendszert alakítanánk ki, amely rugalmasabban szolgálja ki az igényeket, és nem engedi, hogy egy szakorvos problémájából parlamenti interpelláció legyen, mivel most ez a helyzet. Ha valakinek nem tetszik a főnök döntése, akkor másnap az Országház elé viszi – mondta lapunknak Ónodi-Szűcs Zoltán, akit egyebek mellett a fővárosi ellátás újraszervezéséről, az orvosbárókról és a krónikus ellátás átszervezéséről is kérdeztünk. Az egészségügyi államtitkár a korábban bejelentett béremeléseket nagy eredménynek tartja, ám úgy véli, pusztán fizetésemeléssel nem lehet az orvosokat motiválni.

„Amint beáll az ügyeleti idő, mindenki kedve és lehetősége szerint értelmezi a szabályokat” (Fotó: Hegedüs Róbert)

– Hosszú egyeztetés után megállapodtak a szakszervezetekkel az egészségügyi dolgozók béremeléséről, ami mindenképpen érezhető fizetésemelkedést jelent majd. Nem sokkal ezután mégis több szervezet a Kossuth térre vonult demonstrálni, mert nem elégedett. Meghívták, hogy vegyen részt a rendezvényen, de nem tette. Miért döntött így?

– Az egészségügyi dolgozók nagy többsége örül a béremelésnek, és pontosan látja, hogy a kormány mellettük áll. Az említett rendezvényt pedig azok szervezték, akik soha nem a tárgyalás lehetőségét keresték, csak balhéra, politikai akcióra próbálják felhasználni az egészségügyi dolgozókat, miközben a kormány kezdettől fogva tárgyal az érdekképviseletekkel. Ezek eredménye az, hogy olyan többéves béremelési programot tudunk indítani, amelyre a rendszerváltás óta nem volt példa. Amikor a demonstrációra meghívtak, megnéztem, hogy kik szólalnak fel. Kiderült, hat éve még aktívan politizáló emberekkel kellett volna egy asztalhoz ülnöm. Ez annyit jelent, hogy nem civil egészségügyi rendezvényt szerveztek, inkább politikai akciót. Ezzel sincsen semmi gond, viszont nem érzem úgy, hogy részt kellett volna vennem rajta. Főként, bár tagadták a szervezők, hogy politikai rendezvény lenne, mégis nyíltan, kormányellenes jelszavak hangzottak el, legtöbbnek semmi köze nem volt az egészségügyhöz. Úgy érzem, ha valaki tárgyalni akar a számára nem megfelelő feltételekről, akkor nem az utcán teszi azt, hanem a tárgyalóasztalnál. A bérmegállapodás egyértelmű bizonyítéka annak, hogy az egészségügyet érintő fontos kérdésekben csak együttes erővel, folyamatos konzultációk mellett, az ágazat szereplőivel közösen lehet eredményeket elérni.

– Kaptak meghívást a demonstráló szakszervezetek a sztrájktárgyalások bármelyikére?

– Jogszabály szerint kell eljárnunk, tehát nem a saját ízlésem szerint döntök arról, hogy kivel akarok egyezkedni. Amit megtehetek, hogy a reprezentatív szakszervezeteket hívom meg, emellett megpróbáltam a lehető legtöbb érdekképviseletet rábírni arra, hogy kössön partneri szerződést a Szociális és Egészségügyi Ágazatban Dolgozók Demokratikus Szakszervezetével, mert így ott ülhet ő is a tárgyalóasztal körül. Mindenki, aki erre hajlandó volt, az jelen lehetett, pél­dául az orvosi, a gyógyszerészi és a szakdolgozói kamarák, a MEDICINA 2000 Járóbeteg Szakellátási Szövetség és a Magyar Kórházszövetség is. Ők is hatalmas nyomás alatt voltak végig a megbeszélések alatt, hiszen értelemszerűen eredménykényszerük volt. Amennyiben nem jutottunk volna dűlőre, úgy tűnt volna, mintha cinkosaim lennének az időhúzásban. Nem kis munka volt, de azt semmiképpen sem lehet mondani, hogy a tárgyalópartnerek kiszolgálták a kormányzat érdekeit. Ha így lett volna, akkor az első egyeztetés után megállapodásra jutunk.

– Miért húzódott ilyen sokáig a tárgyalási folyamat, ha a béremelés kerete adott volt?

– Nézőpont kérdése, hogy ez hosszú tárgyalásnak tekinthető-e. A rendszerváltás óta nem volt még példa ilyen megállapodásra, amit végül néhány hét alatt sikerült tető alá hozni. Nem a gyorsaság volt a fő célunk, hanem az, hogy olyan megállapodás szülessen, amellyel mindenki elégedett. Éppen az volt nagy feladat, hogy adott lehetőségekből kellett sikert kovácsolni úgy, hogy közben számos partikuláris érdeket kellett figyelembe vennünk. Újra és újra kellett gondolni a feltételeket, hogy mindenki elégedett legyen a végén. Azért kellett tizenkilenc forduló, mert a háttérben dolgozó szakemberek jóformán óráról órára számolták újra, hogy éppen a költségvetésen belül hol tartunk és mik a további lehetőségek. Nekem több alapelvhez kellett ragaszkodnom, például ahhoz, hogy a szakdolgozói és az orvosi bértábla emelkedését azonos szinten tartsam éppen azért, hogy a két csapatot ne lehessen egymással szembeállítani.

– Mégis megpróbálták…

– Valóban, de ez nem sikerült. Igyekeztünk a korábbi bonyolult helyzeteket is tisztába tenni, vagyis nem voltam híve a foltozgatásnak. Egyszerű és világos megoldást képzeltem el. Ehhez meg kellett szüntetni a korábbi bérminimum miatti összecsúszásokat, vagy­is világos előmeneteli rendszereket kellett kialakítani a kórházakban. Mostanra úgy tűnik, hogy a végeredmény mindenkinek segítségére lesz abban, hogy ki tudja számítani a saját jövőképét, ami a korábbihoz képest életszerű és tervezhető.

- Elégedett a végeredménnyel?

- Igen. Ugyanakkor biztos vagyok abban is, hogy csak fizetésemeléssel nem lehet az embereket motiválni. Az néhány hónapig lelkesítő erejű, majd minden visszatér a régi kerékvágásba. Érdekes, amikor Debrecenben felmértük, hogy mivel lehet az egészségügyi dolgozókat egyik intézményből a másikba csábítani, akkor a fizetés csak másodlagos volt, a legfontosabbnak a kiszámíthatóságot jelölték meg. Vagy­is ez az a terület, ahol még bőven van dolgunk. Aki ma elmegy az országból, annak nagyrészt az is az indoka, hogy nem szigorú rend szerint dolgozik, hanem ad hoc jelleggel, a „főúri” utasításoknak alárendelve. Olyan vállalati kultúra működik az egészségügyben, amin nagyot kell fordítani.

– Minden bizonnyal olvasta a cikksorozatot az orvosbárók rendszeréről. Valóban létezik egy végeredményben igazságtalan, hierarchikus rendszer?

– Nem tudom, hogy vannak-e bárók és kiskirályok, de akkor, amikor egy sajtóorgánum a kórházi kancellári rendszer kapcsán azt írja, hogy az intézményvezetőknek megrendült a bizalmuk az államtitkárban, fel kellene tenni a kérdést, hogyan lehetséges ez, hogyha a rendszerben rend van és nem kiskirályság.

– Említette a kancellári rendszert, amelynek kialakításáról a Magyar Kórházszövetséggel folyamatos egyeztetés zajlott, ők végül mégis azt nyilatkozták, nem támogatják a koncepciót. Azt mondta, fontos a szövetség véleménye, de nem a legfontosabb. Hogyan értette ezt?

– A kormány felelőssége, hogy a magyar kórházak pénzügyileg rendben legyenek. Minden véleményt meghallgatunk, a kórházszövetségét is, amely pont azért küzd, amit fel kellene végre számolni, vagyis hogy ne a kórház legyen a legfontosabb. A kancellári rendszerrel azt érnénk el, hogy a döntések nem az intézményekben, hanem azokon kívül születnének. Világos, hogy az álláspont az üléspontból származik, és van néhány dolog, amit nem tartok helyénvalónak. A kancellári rendszerrel kapcsolatos elképzelésem hat hónapja nem változott, nem érte meglepetésként a kórházszövetséget a mostani bejelentés. Ezzel szemben azt állítani, hogy eddig sem a kórházi menedzsmentek álltak a változások útjában, nem fedi a valóságot, sőt mi több, arcpirító. A kiadott nyilatkozatuk alapján úgy tűnik, mintha nem ismernék a részletes anyagot. Fontos azonban, hogy nem háborúzni szeretnék, hanem megoldást találni. A kancellári rendszer a felsőoktatásban bizonyított, csökkent az adósság, stabilabb a működés. Ezt várjuk az egészségügyben is.

– Értelemszerűen a vita az intézményi önállóságról zajlik, ám úgy tűnik, mintha a kórházak úgy szeretnének a maguk urai maradni, hogyha baj van, akkor a megoldást kívülről várják. Kié akkor a felelősség?

– Pontosan itt van a probléma. Például amikor egész nyárra bezárnak egy szakrendelőt, mert a szabadságolások miatt nincs orvos, aki dolgozna, és a probléma megoldását az Országos Tisztiorvosi Hivataltól várják. Akkor hova párolog a felelősségtudatuk? Úgy teszünk, mintha jelenleg nem az államon kellene mindent számon kérni, pedig ez most is így van. A kancellárnak pontosan az lenne a funkciója, hogy az általa képviselt területért felelősséggel tartozik és számon kérhető. Jelenleg nem tudok az olyan jellegű problémákkal mit kezdeni, hogy túlzsúfolt a SOTE rendelőintézete, vagy hogy nincs mosdóhelyiség a Péterfy Sándor utcai kórház várójában, pusztán azért, mert nem nálam dől el a kérdés, hanem intézményen belül.

– Tehát a kancellár vinné a hátán a hozzá tartozó intézmények ügyeit, és vállalná értük a felelősséget?

– Így van. Jelenleg annyi történik, hogyha valamelyik kórház nem tud valamit megoldani, akkor áttolja máshová a feladatot, és várja, hogy más oldja meg helyette. Ebben a pillanatban ilyen a felelősségi rendszer. A kórházak szakmai vezetőiről egyébként nagy teher kerül le, ha a pénzügyi irányítás elválik.

– Gazdálkodási szempontból azt várják az új rendszertől, hogy felszámolják a folyamatosan újratermelődő adósságokat. A kórházszövetség azonban ezt nem tartja megoldásnak, a magasabb finanszírozásért küzd. Segítene ezen a problémán egy kancellár?

– Az átalakításnak nem a megtakarítás az elsődleges célja, hanem a jobb működés, a jobb betegellátás, de látni kell azt is, hogy az ellátórendszer struktúrája a jelenlegi döntésmechanizmusok mentén nem tud változni. Érdekes, hogy amikor megoldanánk valamit, ami évtizedek óta gond, amikor építünk és osztogatunk, akkor azzal vádolnak minket, hogy rombolunk és fosztogatunk. A kancelláriával olyan keretrendszert alakítanánk ki, amely rugalmasabban szolgálja ki az igényeket, és nem engedi, hogy egy szakorvos problémájából parlamenti interpelláció legyen, mivel most ez a helyzet. Ha valakinek nem tetszik a főnök döntése, akkor másnap az Országgyűlés elé viszi. A legkisebb gazdasági ügyekből is azonnal szakmapolitikai és egészségbiztonsági ügyet fújnak. Azt szeretném, ha ezek lokálisak maradnának, de úgy érzem, hogy ez pártoktól független szándék lenne mindenki részéről ebben a székben. Attól pedig, hogy a kancellária megalakul, mindenki ugyanazt fogja csinálni, mint egy nappal korábban.

– Kik lehetnek kancellárok?

– A kinevezés feltételeiről és eljárásrendjéről még nincs döntés. Annyi biztos, hogy olyan emberekre van szükség, akik tapasztalattal bírnak az egészségügyi ellátásról és volt már közük gazdálkodáshoz.

– Áttérve a fővárosi ellátás átszervezésére, azt nyilatkozta, hogy a vidéki struktúra mintájára alakítaná át a budapesti rendszert. Pontosan mit ért ezalatt?

– Először is a célhoz választunk struktúrát, ami az, hogy a budapestiek ellátása javuljon, a fővárosi kórházak szebbek, jobbak, modernebbek legyenek, ahol a betegek és az egészségügyi dolgozók is nagyobb biztonságban érzik magukat. Van öt olyan szuperintézmény Magyarországon, amely az év minden napján, minden órában, az ellátás minden szintjén tud beteget felvenni. Ezek mellett működnek megyei kórházak, ahol a szakma bizonyos spektrumában egyes, kettes és néha még hármas szinten is működnek ellátások. Ennél szűkebb metszetben működnek a városi ellátók, amelyek csak a szakma egyes és kettes szintjén nyújtanak ellátást. Ez nagyon világos rend, a távolságok miatt pedig ritkán élnek vissza azzal, hogy átküldenek betegeket egyik helyről a másikra. Tehát, többnyire mindenki azt csinálja, ami a dolga. Budapesten jelenleg egy szuperkórház sincs, inkább félmegyei ellátók működnek, és azok sem rendeltetésszerűen. Napközben viszonylag kezelhető a helyzet, de amint beáll az ügyeleti idő, mindenki kedve és lehetősége szerint értelmezi a szabályokat. Ezt szeretnénk rendbe tenni, ugyanis ha az intézményrendszer struktúrája követi a sürgősségi viszonyokat, akkor ki tudunk alakítani világos betegutakat is.

– Az átfogó terv második ütemében szerepel a Lipót kérdése. Mi a tervük vele, újranyitnák?

– Cserháti Péter miniszteri biztos feladata az, hogy megvizsgálja, van-e értelme annak, hogy újranyissuk az OPNI-t, ahol az elképzelés szerint krónikus ellátás zajlana. Fontos tudni, hogy tizenkétezer olyan ágy van az egészségügyben, amelyet „krónikus bel ágynak” hívnak, vagyis nem történik már tényleges terápia, mivel nem kell, vagy nem lehet javítani a beteg állapotán. Ilyenkor viszonylag alacsony intenzitású orvosi ellátásra van szükség. A szociális és egészségügyi szféra elválasztásával olyan emelt szintű ápolási rendszert szeretnénk kialakítani, amelyben előbbi át tudja venni azokat a feladatokat, amelyeket jelenleg kórházakban végeznek. Erre még nem volt példa. Egy krónikus osztályon bármikor előfordulhat, hogy egy röntgennel vagy pluszvizsgálattal még a paraszolvenciának adózzanak, illetve igazolni is kell, hogy miért fekszik bent a beteg adott esetben okafogyottan. Hasonlóan tehát bármelyik európai országhoz, mindezeknek nem az egészségügyben kell működniük, hanem attól függetlenül. Ennek következménye egyébként, hogy Magyarország az egyetlen olyan OECD-tagállam, ahol az elmúlt tíz évben a kórházban töltött idő mértéke nem csökkent, hanem nőtt.

– Nem csak az ellátás alakul át, a tervek szerint új kórház épül, illetve átcsoportosítják a szakterületeket is. Lesz elég orvos és nővér, hogy az új állásokat betöltsék?

– Mivel nem lesz több ágy, csak kevesebb telephely, ezért igen. Pont az a lényeg, hogy centralizáció zajlik majd, vagyis kisebb humánerőforrás fogja ugyanazt a teljesítményt nyújtani.

Forrás: Magyar Hírlap

Hozzászólás (0) Találatok: 163

Kiemelt videó

További videók